Segítő szakemberként hajlamosak vagyunk a különböző módszertanokat, protokollokat és technikákat egyfajta külső, elsajátítandó eszközként kezelni és úgy tanulni, mintha csak egy praktikus szerszámosládát pakolnánk össze a praxisunkhoz, egyetemi hallgatóként pedig gyakran a padsorokban ülve veszünk el a vastag tankönyvek, a professzorok által támasztott követelmények, a diagnosztikai kritériumok és a merev elméleti keretek sűrűjében. Gyakorló gyásztanácsadóként és végzős pszichológushallgatóként nagy várakozásokkal, izgatottan és azzal a kettős motivációval érkeztem a kurzusra, hogy a veszteségfeldolgozásban már alkalmazott gyakorlati tapasztalataimat elmélyítsem, miközben jövőbeli terapeutaként tudományosan megalapozott, mégis mélyen intuitív, új módszertani szemléletet sajátítsak el és integráljak a szakmai identitásomba. Bár a módszertani és technikai tudás, valamint a racionális, kognitív megközelítések is elengedhetetlen részei munkánknak mindig azt éreztem, hogy a lélek legmélyebb rétegeihez néha már nem elég a verbalitás, a puszta szó, mert valami többre, másra, egy sokkal intuitívabb csatornára lenne szükségem. Ezt a hiányzó csatornát találtam meg Tamar Hazut professzor legutóbbi magyarországi mesterkurzusán, amely az Artfulness Studio szervezésében valósult meg május második hétvégéjén. Az eseménynek hagyományosan a Pasaréti Közösségi Ház adott otthont. A kétnapos, intenzív program után - amelynek fókuszában a projektív képek álltak - úgy léptem ki az intim fizikai térből, hogy nemcsak szakmai identitásomban erősödtem meg, hanem az ott történtek lelkileg is mélyen megérintettek.