„Hogy kell átmenni a hídon
Egyre jobban tudom
És hogy még nem mentem át
Az azért van, bizony
Mert csak az megy át a hídon
Aki mindent megbocsát
A folyón túl ott a felejtés
És nekem nincs mit elfelejtenem
Úgyhogy, csak állok a hídon
És nézem azt a pontot
Ahol feltűnhet az emberem”
(Sziámi: Százbolha)
Segítő szakemberként hajlamosak vagyunk a különböző módszertanokat, protokollokat és technikákat egyfajta külső, elsajátítandó eszközként kezelni és úgy tanulni, mintha csak egy praktikus szerszámosládát pakolnánk össze a praxisunkhoz, egyetemi hallgatóként pedig gyakran a padsorokban ülve veszünk el a vastag tankönyvek, a professzorok által támasztott követelmények, a diagnosztikai kritériumok és a merev elméleti keretek sűrűjében. Gyakorló gyásztanácsadóként és végzős pszichológushallgatóként nagy várakozásokkal, izgatottan és azzal a kettős motivációval érkeztem a kurzusra, hogy a veszteségfeldolgozásban már alkalmazott gyakorlati tapasztalataimat elmélyítsem, miközben jövőbeli terapeutaként tudományosan megalapozott, mégis mélyen intuitív, új módszertani szemléletet sajátítsak el és integráljak a szakmai identitásomba. Bár a módszertani és technikai tudás, valamint a racionális, kognitív megközelítések is elengedhetetlen részei munkánknak mindig azt éreztem, hogy a lélek legmélyebb rétegeihez néha már nem elég a verbalitás, a puszta szó, mert valami többre, másra, egy sokkal intuitívabb csatornára lenne szükségem. Ezt a hiányzó csatornát találtam meg Tamar Hazut professzor legutóbbi magyarországi mesterkurzusán, amely az Artfulness Studio szervezésében valósult meg május második hétvégéjén. Az eseménynek hagyományosan a Pasaréti Közösségi Ház adott otthont. A kétnapos, intenzív program után - amelynek fókuszában a projektív képek álltak - úgy léptem ki az intim fizikai térből, hogy nemcsak szakmai identitásomban erősödtem meg, hanem az ott történtek lelkileg is mélyen megérintettek.
Egy legenda, aki mellett megszűnik a tér és az idő
Már az első perctől kezdődően világossá vált számomra, hogy Hazut professzor egy igazi, élő legenda, nem csupán egy a sok művészetterápiás oktató közül. Nem csoda, hiszen már 1974 óta a művészetterápia úttörője, Izraelben évtizedek óta vezeti a Haifa Egyetem képzéseit, és formálja a szakma etikai kódexét. Olyan hatalmas elméleti tudással és tereptapasztalattal rendelkezik a trauma-, gyász- és veszteségfeldolgozás területén, ami önmagában is tisztelet parancsoló. Ami azonban leginkább lenyűgözött, az a személyiségéből áradó elementáris erő, a melegség és a valódi jelenlét. Professzor asszony olyan biztonságos, megtartó teret tudott teremteni a résztvevők számára, amelyben a legmélyebb belső folyamatok is szabadon felszínre kerülhettek. Hallgatni őt, figyelni a rezdüléseit, és látni azt a multikulturális, etikus és végtelenül elfogadó attitűdöt, amellyel felénk és az alkotásaink felé fordult, önmagában felért egy terápiás és módszertani leckével.
A „Haifa-megközelítés”: Amikor a kép élni kezd
A mesterkurzus gerincét az úgynevezett Haifa-megközelítés adta. Ez az izraeli vizuális művészetterápia egy egészen egyedi ága, amely a képfelületet és a teret nem statikus diagnosztikai eszközként, hanem az érzések és létfolyamatok egyfajta élő, lélegző metaforájaként értelmezi. Tamar Hazut ezt a keretet gazdagítja fenomenológiai nézőponttal, ami számomra, leendő terapeutaként igazi paradigmaváltást jelentett. A két nap során az elméleti blokkok és a saját élményű, mély önismereti munka szerves, egymást kiegészítő egységet alkottak. Ahelyett, hogy az alkotásokat egy merev, előre meghatározott protokoll, vagy kódkönyv alapján azt elemeztük volna, aszerint, hogy mit „jelent” egy-egy vonal, esetleg egy jellegzetes ecset- és színhasználat, vagy saját benyomásaink, explorációink alapján azt próbáltuk volna meghatározni, hogy „mire gondolt” az alkotó, megtanultunk „együtt létezni” az alkotás folyamatával és megtanultuk megfigyelni az alkalmazott anyag struktúráját, a teret, a formák és színek, dinamikáját, harmóniáját és értelmezni az alkotás által bennünk indikálódott érzéseket.
Két nap, két szimbólum: Híd és Maszk
A két nap feladatai sem egymástól elszigetelt gyakorlatok voltak, hanem összességében egy jól felépített, egymást organikusan támogató feladatív mentén alkottunk. Az első napon a „Híd” szimbólumával dolgoztunk. A ceruza és olajpasztell kétdimenziós, színes, áramló világából léptünk át az agyag homogén, háromdimenziós, kézzelfogható valóságába, ami lehetővé tette, hogy a belső határainkat és kapcsolódásainkat először vizuálisan, majd az anyag érintésével, annak aktív alakításával testi-fizikai szinten is megfogalmazzuk. A „Híd” szimbólumával a saját belső terünk, valamint az interperszonális és közösségi dimenzióink közötti átjárókat térképeztük fel. Izgalmas volt látni, hogyan válik a híd-alkotás folyamata egy olyan biztonságos tereppé, ahol a tudattalan konfliktusok, elakadások és vágyak kézzelfogható formát öltenek, legvégül felvillantva számunkra a „túlpartot”.
Erre a belső, integrált alapra épült rá a második nap, ahol a „Maszk” egyéni megalkotása során - olajpasztell majd gyurma segítségével - már a saját identitásunk mélyebb rétegeit és a különböző szerepeinket boncolgattuk: Mi az, amit megmutatunk magunkból a külvilágnak? Mi az, amit elrejtünk? Miért teszünk így és hogyan kapcsolódik bennünk mindez a csoporttagság és a saját identitásunk élményéhez? A folyamat csúcspontját a kiscsoportos közös alkotás jelentette, ahol a korábban megdolgozott egyéni tapasztalások, megélések alapján a maszkjaink hirtelen a társas térben, a csoporthoz tartozás, a közös narratíva és a közösségi dinamika élő kontextusában keltek életre. Ez a módszertani egymásra épülés lüktető dinamizmussal vezetett minket a belső, intim terektől a kézzelfogható formáláson át egészen a kollektív megélésekig, garantálva, hogy a megszerzett tapasztalatok valóban mélyen integrálódjanak.
Miért volt ez számomra nélkülözhetetlen jövőbeli szakemberként?
A jó terapeuta legfontosabb munkaeszköze a saját személyisége. Ezen a kurzuson értettem meg, hogy a művészetterápia nem arról szól, hogy valaki tud-e rajzolni, sokkal inkább arról, hogy a projektív képi kifejezés erejével hogyan lehet hidat építeni a belső és a külső valóság között. Tamar Hazut professzor integratív szemlélete megmutatta nekem, hogyan lehetünk terapeutaként egyszerre végtelenül lágyak, de szakmailag kikezdhetetlenül strukturáltak. A kurzus ráébresztett ugyanakkor arra is, hogy a valódi szakmai tanulás elválaszthatatlan a legmélyebb belső önismereti úttól. Ahogy a saját kezemmel formáltam az agyagot, vagy követtem az olajpasztell nyomait a papíron, nemcsak az anyaghasználatot, vagy az alkotó technikát tanultam meg, hanem a saját elakadásaimmal, belső határaimmal és a meg nem fogalmazott vagy tudatosan ki nem mondott érzéseimmel is szembe kellett néznem. Nem lehetsz hiteles kísérője egy kliensnek a belső utazásán, ha te magad még sosem jártál a saját lelked legmélyebb, legsötétebb vagy éppen legrejtettebb bugyraiban. Tamar Hazut zsenialitása pontosan ebben rejlik: miközben módszertant tanít, észrevétlenül kényszerít rá, hogy a saját belső valóságod „hídján” is átkelj és benézz a „maszkod” mögé. Ez a két intenzív nap megmutatta számomra, hogy a terapeuta valódi identitása nem a tankönyvekből, hanem az ilyen bátor, saját élményű szembenézésekből és a megélt sebezhetőségből születik meg igazán. Biztos vagyok benne, hogy amit itt tanultam, azt a jövőben a klienseimmel való munkám során is alkalmazni és kamatoztatni fogom, mert, ahogy a kurzus mottója is tartja: „Amit tőle tanul az ember, az egy életre az övé marad!”.
Ami számomra a leginkább megkülönböztette Tamar Hazut professzor mesterkurzusát egy átlagos művészetterápiás workshopról, az a technikák mögött meghúzódó mély, strukturált klinikai tudatosság és az évtizedes tereptapasztalat fúziója. Sok képzés megmarad a kellemes, felszíni alkotás szintjén, ahol a fókusz csupán a stresszoldáson vagy az önkifejezés örömén van. Tamar Hazut ezzel szemben nem kész „recepteket” ad, hanem egy olyan komplex, integratív szemléletet, amely az alkotást egyszerre kőkemény pszichológiai-diagnosztikai és terápiás térré alakítja. A nála tanult projektív technikák nem légüres térben mozognak, mivel minden alkotási folyamatban, minden egyes vonalnak, ecsetvonásnak, vagy anyag formálásnak megvan a maga fenomenológiai és etikai megalapozottsága, amelyet ő maga csiszolt tökéletesre krízis övezetekben, poszttraumás és veszteséggel küzdő kliensek támogatása során. Ez a kurzus nem csupán egy módszertani bemutató volt, hanem a legmagasabb szintű szakmai transzformáció, amely valódi átjárót képez a művészet szabadsága és a klinikai precizitás között.
Személyes szinten mérhetetlen hálát érzek, mert a kurzus során nemcsak egy professzor ült velünk szemben, hanem egy olyan mentor, aki a puszta jelenlétével és figyelmével képes volt megváltoztatni a szakmához való hozzáállásomat. Hálás vagyok azért a végtelen biztonságért és melegségért, amellyel a sebezhetőségemet fogadta. Mellette tapasztalhattam meg, milyen az, amikor egy terapeuta nem a tekintélyelvűség mögé bújik, hanem a valódi, tiszta emberi kapcsolódást használja gyógyító erőként. Tamar Hazut professzor felnyitotta a szememet arra, hogy a szakmai alázat és a magabiztos tudás hogyan fér meg egymás mellett a legteljesebb harmóniában. A két nap során megtanultam túllépni a tankönyvi sablonokon és a merev sémákon. Már nem elemezni akarom, hanem valóban megérteni tudom a kliens belső világát, mert képessé váltam bármilyen alkotást dinamikus térként kezelni. Ugyanakkor az alkalmazott szimbólumokon keresztül közelebb kerültem a saját belső határaimhoz és az identitásom azon rétegeihez, amelyeket korábban racionális úton nem tudtam elérni, így saját alkotó folyamataimon keresztül értettem meg, hogy hol vannak az elakadásaim a kapcsolódásban, és hogyan tudom ezeket a megélt élményeket erőforrássá alakítani a jövőbeli terápiás munkám során.
A mesterkurzus alatt biztosított professzionális szinkrontolmácsolásnak köszönhetően egyetlen értékes gondolat, egyetlen finom hangsúly sem veszett el, a szervezők és önkéntesek odaadó munkája pedig teljes körben biztosította a kurzus során az elmélyült alkotáshoz és önismereti munkához szükséges nyugodt környezetet és a logisztikai hátteret.
Kedves Professzor! Kedves Szervezők! Köszönöm a lehetőséget, találkozunk a következő kurzuson!
20260517©DRVI